Bocsi, bocsi, bocsiii. Bocsánat, hogy nem hoztam tegnap rész. Nem voltam itthon és este már nem akartam összekapkodni a végét. Igazából nem így akartam, de rájöttem, amit ennek terveztem az kiad egy teljes fejezetet. :DD
Jó olvasást... :)
~ Kérem az öveket bekapcsolni! Megkezdjük a leszállást. Köszönjük, hogy minket választottak. További szép napot ~
Hát itt vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is el fogom hagyni azt a 'kis' szigetet. Ez egyben jó és rossz érzés is. Mert messze vagyok a családomtól, de egyben itt lehetek a legjobb barátnőmnél.
A kézipoggyászom levettem a 'polc'-ról, majd az ajtó felé vettem az irányt. A sporttáskát átvettem a csomagmegőrzőnél és a kijárat felé vettem az irányt. Állítólag ott várnak. Ahogy kiértem a friss levegőre, megcsapott a gyenge szellő, amely magával hordozza az eső kellemes illatát. Nem vagyok nagyon hozzászokva ehhez az éghajlathoz, de tetszik. :)
Körül néztem és meg akadt a szemem egy szőke hajú lányon, aki ezer wattos mosollyal közeledett felém.
- Sky!! - ugrott a nyakamba. Elengedtem csomagjaimat és visszaöleltem. - Istenem, semmit nem változtál. - húzódott el, még mindig fülig érő szájjal.
- Neked is szia - nevettem.
- Nah gyere. - megfogta az egyik kisebb bőröndöt, majd elindult arra az irányba amerről jött. - Jössz?? - fordult meg mikor észre vette, hogy nem követem. Én csak bólintottam és kisebb nagyobb léptekkel haldtam utána.
Egy fekete BMV-nél álltunk meg. Soph kinyitotta a csomag teret és bepakoltuk a bőröndjeimet. Én beültem az anyósülésre Soph pedig mellém.
- Soph...! - törtem meg a ránk törekvő csendet út közben.
- Hmm?! - a tekintetét egy másodpercre rám emelte a tekintetét, majd vissza az útra.
- Biztos, h nembaj ha itt vagyok?? - húztam egy kicsit a szám. - Tudom, h sokszor megkérdeztem, de nem leszek teher?! Hiszem majdnem az egész nyári szünetről beszélünk. Nem zavarok, vagy valami?! Mert nem mindenki fogad valami szívesen egy embert a szabad idejében, mikor mást is csinálhatna. Végre van egy kis nyugalmad és tölthetnél egy kis időt a szüleiddel, erre én meg idepofátlankodok. - hát igen. Ilyen vagyok én. Mielőtt eljöttem volna, azelőtt is vagy 50x megkérdeztem ezeket. De mindig csak az volt a válasz, hogy 'Nem zavarok', vagy hogy 'Miért zavarnál?!' 'Te sosem zavarsz'...
- Nah ide figyelj. - fordult felém,mikor megállt egy piros lámpánál. - Egy: Hányszor mondjam el még, hogy nem zavarsz. Te ugyan úgy a család részese vagy/voltál/leszel. Kettő: Ha még egyszer. Egyetlenegyszer megkérded, hogy zavarsz-e, én magam teszlek vissza a gépre és küldelek vissza. Jó? - a végén láttam egy kis mosolyt az arcán. Imád fenyegetőzni. De csak a szája jár...
- Oké - mondtam halkan...
Az úton nem nagyon beszélgettünk. Nem kell sietni. Mindenre van időnk. A rádióban Robin Thicke - Blurred Lines c. száma szólt. Nagyon felkapott lett mostanában ez a szám.
Az autó egy hófehér ház előtti garázsfelhajtón állt meg. Kiszálltunk a kocsiból és bevittük a cuccost a házba. Nem voltam meglepődve amikor körül néztem. Kellemes tejeskávé színekbe pompázott a konyhával összevont nappali. Lehet a Ray család ott hagyta a L.A.-t, de az ízlés az alatta 3 év alatt sem változott. Monica ( Soph Anyukája ) szereti kifejezni magát mindenhol. És ez tökéletesen tükrözi az egyéniségét. A cappuccino, és fehér színű bútorzat passzolt a barna falakhoz. Egyszerű, és nagyszerű.- Gyere a szobád fent van az emeleten. - indult a falépcső fele a szoba másik oldalán. Csendben követtem őt.
A sötétbarna csigalépcső egy hosszú fehér folyosóra vezetett. A falon képek lógtak. Családi képek. Soph benyitott egy szobába, ami sárga színekben pompázott. Az eszem eldobom. Nagyon szép. Beléptem a szobába és egy 360°-os fordulattal körbenéztem a szobába. Sophie már ki akart menni de vissza fordult egy mondatra:
- Jah... éés van egy órád - értelmetlenül néztem rá - Készülj fel! Testileg, lelkileg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése